Fekete angyal

Prológus

Mary-Alice szemszöge (1808)

MEG FOGOK HALNI. Valamiért még sem rettegtem ennek gondolatára. Miért is rettegnék, ha valaki olyan kedvéért halok meg, akit végtelenül szeretek? Ha azzal, hogy meghalok, Őt megmenthetem. Az én életem jelentéktelennek tűnik, az Övé pedig mindennél többet ér. Legalábbis számomra.

Benjamin ajkai melegen és lágyan tapadtak a számra. Az ölelése fogságában voltam, a szorítása pedig egyre erősebb lett. Fájt mindenhol, ahol megérintett. Biztos voltam benne, hogy mindennek holnap elég szép nyoma lesz, feltéve, ha túlélem. De nem akartam túlélni, nem, ha Ő meghal. Túlvilági szerelmem haldoklott, és tisztában voltam vele, hogy minderről én tehetek. Ha hallgatok rá, akkor most nem lebegne élet és halál között. Féldémon állapotban még képes volt az életben maradásra, de többre már nem. Azt akartam, hogy megharapjon, és kiszívja belőlem az életet, hogy élhessen tovább emberként. Legalábbis kicsit emberként, démoni ösztöneivel a szívében. Mégsem tett semmit, csak csókolt és ölelt, s ez hiába fájt annyira, mégis élveztem, mert mindezt Tőle kaptam.

Élj! – akartam mondani, de Ben ajkai még mindig érzékien csókolták az enyémet. Viszont tisztában voltam vele, hogy hallja a gondolataim.

Benjamin elengedett, így a fájdalmat még ezerszer erősebben éreztem. Az arca torz álarca mögött láttam meg Igaz szerelmem. Ott volt, habár halványan. Mélybarna szemei most fekete színben csillogtak, kreol barna bőre teljesen elfeketedett, a teste négyszer akkorára nőtt, mint emberi formájában. Az izmai pedig akár a dombok, úgy szelték körbe a testét. Én mégis tudtam, hogy Ő az.

Néhány másodpercig némán néztük egymást, majd minden változni kezdett.

A szemei ismét szép, meleg mélybarna színné halványultak, a bőre egyre fakóbb lett, míg végül visszanyerte eredeti kreol színét, az izmok eltűntek, és a teste végre visszanyerte emberi formáját. Boldog lettem volna, ha nem tudom, hogy ezzel mégis mit művel. Az életét dobja el. Csak azért, hogy ne okozzon nekem fájdalmat?

- Szerelmem, menekülj – kérte halkan, majd a vér megállíthatatlanul ömleni kezdett a szájából és az orrából. A mellkasán tátongó forradás ismét szétnyílt. Démoni alakban tartotta magát, de így, emberként, gyenge volt. Képtelen volt megállítani a seb felszakadását. Az Ő fájdalma az én fájdalmam is volt.

- Nem hagylak meghalni! – A hangom nagyon gyenge volt, még mindig nehezen voltam képes beszélni. – Lucifer, nem veheted el tőlem! Nem engedem!

Üres szavak voltak csupán. Tudtam, hogy akármennyire is harcolok, kettőnk szerelmének ezen az éjszakán vége szakad. Egyikünk meg fog halni. Lucifer tehet mindenről, ha Ő nincs, Benjamin csak az enyém. Csakhogy Benjamin Lucifertől kapta démoni erejét, halhatatlanságát, felemésztő képességeit. Ha a Sötétség istene nem létezne, sosem ismertem volna meg Benjamint, és ezért az egy dologért hálás voltam Lucifernek. Létrehozta a világ legönzetlenebb fél démonát, aki a sok gyűlölet ellenére is a világ legszeretőbb embere lett.

Benjamin összecsuklott, én pedig reflexszerűen kaptam utána. Sikertelen próbálkozás volt, hiszen Szerelmem - még így, emberként is - kétszer akkora volt, mint én. Túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy rendesen tartani tudjam. Az is közre játszott ebben, hogy mindenem fájt, a testem pedig feladta a szolgálatot. Fedetlen mellkasára omlottam, a fáradság és fájdalom lüktetett a testemben.

- Kérlek, harapj meg, és igyál belőlem, élj, kérlek! – Suttogásom alig hallottam, s csak reménykedhettem benne, hogy Ő meghallja. A teste alattam vonaglott, és ez nagyobb kínt okozott, mint a fizikai fájdalom.

- NEM! – ordítása visszhangot vert a barlangban. Lucifer barlangjában.

- Neked élned kell, kettőnk helyett is, Szerelmem! – rekedtes hangom hallatán felmordult. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felemelkedtem róla, nem számított, hogy mennyire fáj minden mozdulat. A véres kés után nyúltam, amivel nemrég Benjamin megsebesítette az apját, aki erre halálos átokkal sújtotta. Benjaminhoz léptem, majd engedtem a talaj vonzásának, és ismét összecsuklottam mellette. A kést a csuklómhoz szorítottam. Mikor Benjamin megérezte a vérem szagát, állatias kiáltás hagyta el a száját.

- NE! – üvöltötte magából kikelve, szemei kétségbeesetten fúródtak az enyémbe. – Ne tedd ezt!

- Sajnálom – nyöszörögtem zokogva. – Képtelen lennék nélküled élni!

Csuklómat a szája elé tettem, és elégedetten láttam, hogy a szemei elfeketedtek. Éles fogait elővillantva, gyors reflexekkel belém harapott. Az érzés egyszerre volt jó s rossz. Jó, mert olyan érzés volt, ahogy szívja belőlem a vért, mintha droghoz juttatna közben. Rossz, mert az életem kezdett elhagyni, a szívem pedig egyre gyorsabban vert. Közel álltam a halálhoz, de nem is bántam, mert Ő élni fog. Örökké.

Elterültem a mellkasán, s így vártam a halálom. A sötétség egyre erősebben kezdett magába szippantani. Nem hallottam, nem éreztem…

- Bocsáss meg, Szerelmem, örökké szeretni foglak, halálom után is – utolsó erőmmel mondtam a szavakat, majd a sötétség őrült erővel zárt körbe.